tanulmányéletrajzaktuálisimpresszumART95.hue-mailcímplap

Ifj. Szlávics László:
Kronosz és Kairosz
Fabricius Galéria, 2017. június 16, péntek, 18 óra
Veress Ferenc, művészettörténész

2009-ben Rómában, a Palazzo Firenzében egy medievalista professzor előadását hallhattam, aki szemléletesen beszélt a középkor irodalmának egy jellegzetes motívumáról: az apokaliptikus menetről. A világvége és az emberi élet végének fenyegető réme éberen élt az emberiség tudatában, együtt azzal a meggyőződéssel, hogy azt senki sem kerülheti el: császárokra, királyokra, hercegekre, egyszerű halandókra egyaránt lesújt a könyörtelen halál. Johan Huizinga A középkor alkonyában három motívumot különböztet meg. Az első: “hol vannak most azok, akiknek ragyogása egykor betöltötte a világot?” a második: “az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványa”, a harmadik: “a haláltánc: a halál mindenféle koru és rangú embert magával ragad."1

François Villon költeményében, A szép fegyverkovácsné panaszában így írja le a szépség tovatűntét: “Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok/ Csupasz szemöldök, hűlt szemek,/ (Pedig hány gazdag esze bomlott,/ Lesvén kacagó tüzüket!)/; Orrom ijesztő görbület,/ Fülem konya és csupa szőr;/ Arcom fakó, vánnyadt, s fityeg/ Államon-ajkamon a szőr.” (Szabó Lőrinc fordítása). Ugyanilyen szuggesztívek Hans Holbein híres, haláltáncot ábrázoló metszetei. A memento mori-gondolatát a középkor és a barokk időszakában számtalan műalkotás fejezte ki, a legkülönfélébb műfajokban. A gondolat ifj. Szlávics Lászlótól sem idegen, 2006-ban a soproni Lábasházban rendezett csoportos kiállításon2 egy sorozat assemblage-al szerepelt. Az antropomorf megjelenésű (lábakon álló) óraszerkezetek, pusztuló-bomló formáikkal a haláltánc gondolatkörét idézték, elrendezésükkel pedig finoman irónikus jelentést is öltöttek, hiszen a kiállítást megnyitó személyeknek éppen az általuk közrefogott térben kellett állniuk…

Mostani kamara-kiállításán Szlávics László a gépi óraszerkezeteknek juttatja a fő szerepet, ezáltal pedig egy másik gondolatkört idéz fel: a mechanikus időmérés megszületését. A kronométer megjelenése a kora újkorban átalakította az emberek idő- és térszemléletét. Francis Bacon így fogalmazott Novum organum című munkájában: “Való igaz, bonyolult és gondos munka az órák gyártása, melyek kerekeik mozgásával mintegy az égitestek forgását, folyamatos és rendszeres mozgásukkal pedig az élőlények pulzusának lüktetését utánozzák, ám mindez a bonyolultság egy-két természeti alaptörvény folyománya.”3 Ebből adódott a kora újkori gondolkodásban az a feltevés, hogy a makrokozmosz (az égitestek) és az emberi szervezet működése is hasonló egy géphez. Az óraműködés transzparens, ésszerű, áttekinthető elveken nyugszik, mely mindenki számára megismerhető. Ám a barokk órák felépítése mégis kettősséről árulkodik: a gazdagon díszített számlap egyfelől – a mögé rejtett mechanikai szerkezet másfelől. Így tükröződött az a meggyőződés, hogy az ember elsősorban a tárgyak érzéki minőségéhez férhet hozzá.4

A barokk-kori Sopron is híres volt órásmestereiről. Az egyik legnevesebb, a pürlingi Zoller Ferenc az 1760-as években telepedett le a városban. Ő készítette többek között a Városháza állóóráját (ma a Soproni Múzeumban) és a ferencesek mozgó istenszemmel díszített óráját, amelyet Szily János püspök a szombathelyi szeminárium számára vásárolt meg. A biedermeier korában festett, zenélő képórák készültek Sopronban.5 Szlávics László óraszobrai tehát otthonosan érezhetik magukat a Soproni Múzeumban, a hangyaszorgalmú város óráinak társaságában; megértésükhöz azonban még egyet lépnünk kell az időben.

Az I. világháború kitörésének idején, egy csöndes zürichi városkában magalkult egy bohém művészcsoport, amelynek tagjai dadaistáknak nevezték magukat. Céljuk az volt, hogy csúfot űzzenek a polgári erényekből, elkanyarodjanak a művészi kifejezésmódok addigi, kipróbált kerékvágásaitól. Közel állt hozzájuk Marcel Duchamp és barátja, Francis Picabia, mindketten furcsa automaták kitalálói.6 A dadaizmus egyengette útját az egyik legnagyobb hatású 20. századi irányzatnak, a szürealizmusnak, amelyet Giorgio de Chirico magányos városterei és Salvador Dali órákkal benépesített, álomszerű tájai fémjeleznek.

Mit fejeznek ki számunkra Szlávics László óraszobrai? Kétségkívül, ezek az órák nem destruktívak, hanem inkább játékosan ironikusak. A polgári kultúra korát idéző óradobozok formáját szinte minden esetben megtartja, ezeket rendezi be furcsa szerkezeteivel, avatja assemblage-á. Néhány esetben finom homokkal tölti meg az óradoboz alját, s ebbe helyezi el a szerkezeteket. Különös táj alakul így ki, hasonló ahhoz, amit Dali egyes festményein láthatunk.

Megmutatkozik előttünk a mechanikus mérőműszerek minden titka: alkatrészeik, melyekről működési elveik leolvashatók. Ámde a szerkezetek halmozása, egymásra rakódása; a kificamodott ingák, rugók, kerekek a fölöslegesség érzetét keltik: nem lehet végső bizonyosságunk az időről, amely napjaink kísérője. Az idő megtréfál bennünket, csúfot űz belőlünk: miközben megpróbáljuk mérni és követni, ő túltesz rajtunk: így könnyen a kiábrándultság és csalódottság érzése támadhat bennünk. Szlávics óraszobrainak groteszk formái csúfondárosan mutogatnak felénk, így emlékeztetve bennünket az elmúlás elkerülhetetlen voltára. Egyik óraszobra (Száz év magány) antropomorf vonásaival hasonló a barokk festményeken ábrázolt öreg kurtizánhoz, aki saját maga egykori vonásait keresi a tükörben, mint François Villon szép kovácsnéja.

A művész úgy jelenik meg mint “eltűnt idők mérnöke”, bűvész, varázsló és különösen ezermester. A régi tárgyak szeretetével az órásmesterek titkainak kutatásába kezd, mindeközben pedig felidézi a vanitas nagymultú gondolatkörét is. Mit kezdünk az idővel, mi az emberi élet célja? Hovatovább: milyen az időhöz való viszonyunk ma, a digitális technika korában, amikor az információkat másodpercek alatt töltjük fel, továbbítjuk apró hordozók, tárolók révén? Hogyan tartanak lépést ezzel a robbanással az érzékszerveink, tudjuk-e, hogy egyáltalán mik a működési alapelvei az általunk naponta használt digitális eszközöknek? Végül pedig melyek a törvényszerűségei az emberi organizmusnak és ez a lélekkel működő organizmus hogyan tud létezni az elgépiesedő világban?

Aki a Kecske-templom ódon homlokzatával jelzett, patinás Fő térről a Fabricius galéria terébe lép, nem érez változást: a falra akasztott, ketyegő óraszerkezetek összekötik a múltat és a jelent. Az óraszobrok ugyanakkor minden otthonosságuk mellett is meghökkentők, kellemesen provokatívak. A művész szándéka láthatóan az, hogy vezessen bennünket eltűnt korok-kultúrák, mentalitások világában. Ez a gondolkodásra csábító, klasszikus megközelítés Szlávics László művészetének vonzó tulajdonsága.

1 Johan Huizinga: A középkor alkonya. Fordította: Szerb Antal. Európa Könykiadó, Budapest, 1996, 106.

2 A XX. Országos Érembiennále díjazottjainak kiállítása. Sopron, Lábasház, 2016. június 19 – augusztus 7.

3 Idézi Schmal Dániel: “Középpontja mindenütt van.” Időtapasztalat a barokk korban. In: Barokk – Idő. Kiállítási katalógus. Pannonhalmi Főapátság. 2009. 11.

4 Schmal, 2009, 29.

5 Csatkai Endre: Zoller Ferenc, soproni órás Mária Terézia korában. In: Idem: Régi soproni házak – régi soproni családok. Rábaközi Nyomda, Sopron, 1936, 23–28. Csipkés Kálmán: Soproni órakiállítás. In: Soproni Szemle I. évf. (1937) 2. sz. Pritz István: Magyar órák. Budapest, 1943.

6 Marcel Duchamp, az eltűnt idők mérnöke. Beszélgetések Pierre Cabanne-nal. Fordította Tészabó Júlia. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991.